Az ír szetter kiindulásául szolgáló spániel jellegű kutyák a XV. századtól egyre népszerűbbé váló apróvad vadászatokon szerzett elévülhetetlen érdemeket. Ezek az ebek a lápos, vizes tájakon nagy területeket kerestek át lendületesen, majd mikor vadat találtak óvatosan maguk előtt tolva terelgették, vezetgették, mígnem gazdájuk jelzésére felrebbentették őket egyenesen a hálóba (később, pedig a puska elé). Az ír szetter felhasználása belőlük kiindulva alakult - tekintettel az angol vadászhagyományokra - később is elsősorban a lövés előtti munkára helyezte a hangsúlyt, hiszen utána általában a retrieverek vették át a stafétát, és apportírozták az elejtett zsákmányt. Az angol apróvad vadászatot - ellentétben például a hazai gyakorlattal - egyéni formában űzték, melynél kiváló szolgálatot tett a magas orral, nagy területet lendületesen átkereső, a megtalált apróvadat látványos vadmegállással jelző szetter. Ez a stílus nagyszerűen fekszik az ún. anwart solymászat számára is, mikor a sólyom, magasan a terület fölött keringve, várja, hogy a kutya vadat találjon és az égből zuhanva csapjon le a felrebbentett áldozatra. Hasonló munkastílusuk ellenére a szettereknek mégsem sikerült veszélyeztetni az anwart solymászkutyák királyának, a pointernek hegemóniáját. Az igazat megvallva az ír szetterek az idők folyamán egyszerűen kikerültek a vadászok látóköréből és kikoptak a vadászok mellől, melyhez hozzájárultak a fajtához társított - sok esetben fél információkból táplálkozó - előítéletek is. Hazai vadászberkekben sem tudta sose megvetni lábát. Ennek egyik oka bizony az ír szettertenyésztők (tisztelet a kivételnek) és tulajdonosoknak köszönhető. Mintha valami tévedés folytán nem akarták volna tudomásul venni, hogy az ír szetter elsősorban nem kiállítási dísztárgy - noha tény, hogy egy szép ír szetter valóban pazar látvány a ringben - hanem alapvetően vadászkutya. Hiába próbálták és próbálják maroknyian bizonyítani, hogy az ír szetter számá ra is van hely a nap alatt, annyira kevesen vannak, a küllem és hobbiszetteresek pedig annyira sokan, hogy ez nem győzi meg a szkeptikusokat. Hazai vadászszemmel, az itthoni társas apróvadazáshoz szokott embereknek, persze furcsa megszokni a vadászok közelében, úgymond puska alatt kereső magyar vizslák után, a hatalmas oldalsó kilengésekkel, magasan tartott orral és sebesen mozgó ír szettert. Pedig tény, hogy egyre kevesebben tartanak segítőül vadászkutyát, mert azzal foglalkozni, azt nevelni, képezni kell... Erre sokaknak nincs ideje, energiája, vagy egyszerűen kedve. Az így megfogyatkozó kutyalétszámban pedig a nagy területen mozgó, több embert "kiszolgáló" ír szetter valóban hasznossá tudná magát tenni. Sokszor önfejűségét, konokságát, nehéz kezelhetőségét hozzák föl ellene, ami azért furcsa, mert hazai berkekben ismert, használt és megbecsült német vizslák robusztus természetéhez képest az ír szetter elsőáldozó ministráns... Ha már végképp elfogytak az érvek, akkor jön az aduász: a szőrzet. Való igaz, hogy az ír szetter selymes, mahagóni vörös bundája nem a legtökéletesebb opció a hazai bogáncsos, toklászos viszonyokhoz, ugyanakkor nem kell a dolognak ekkora feneket keríteni. Még egyetlen vadászó szetter sem gabalyodott menthetetlenül a szederindák csapdájába, s bár tény, hogy a hazai pálya rendesen megtrimmeli őket, legfeljebb csak a vadászathoz felesleges zászlók vesznek részlegesen oda, kiváló fészekbélelő anyagot biztosítva pár leleményes énekesmadár számára. Nem mellesleg az ír szetter sokat szekált bundája hatékony védelmet nyújt hideg, nyirkos időjárásban.